|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gergely János 1999. július 1.Jún. 27-én Székelykeresztúron rendezték meg a XVIII. Fúvószenekari Fesztivált, amelyen részt vett a magyarországi testvérváros, Dunakeszi fúvószenekara is. Kádár Levente, Szentegyháza fúvószenekarának szervezője elmondta, hogy a zenekar 16 alkalommal vett részt keresztúri fúvóstalálkozón. Gergely János zenetanár, az agyagfalvi gyermek-fúvószenekar vezetője arról tájékoztatott, hogy az együttes két és fél éve tevékenykedik 35 taggal, melyből 33 van jelen. A héjasfalvi gyermek-fúvószenekar karnagya, Szali Mózes elmondta: egy éve, hogy zenélnek a gyermekek. A Hargita megyei karnagyok legidősebbje, a hetvenéves Szász János 45 tagú fúvószenekarral jött Parajdról. Pálffy Tibor, az almási fúvószenekar karnagya elmondta, hogy a zenekar 1984-ben alakult újra. A barátosi 25 tagú fúvószenekar népdalfeldolgozásokat, indulókat és keringőket játszik - tájékoztatott Kelemen Szilárd karnagy. A gyergyóújfalusi zenekar 14 tagú, a kápolnásfalusi zenekar 26 tagú, az uzoni 20, a helyi fúvószenekar pedig 30 tagú. /László Miklós: Fúvószenekari Fesztivál Keresztúron. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 1./1999. augusztus 23.Aug. 15-én ötödik alkalommal tartották meg a 30-40 évvel ezelőtt a mostoha természeti körülmények és közlekedési viszonyok miatt elnéptelenedett erdőháti falu, Bunyaszekszárd (Magyarbunya) egykori lakóinak találkozóját. A bunyaszekszárdiak 1995-ben elhatározták, hogy minden évben egyszer, augusztusban összegyűlnek falujuk régi helyén, ahol már csak az emlékezők által gondozott temető és a három évvel ezelőtt állított emlékmű jelzi: itt egykor egy közösségnek adott otthont a táj. Az idei falutalálkozón, mint minden évben, jelen voltak Szekszárd város képviselői és Facsád város polgármestere. A rendezvény sikerében nagy szerepe volt a Bunyaszekszárd Emlékbizottságnak, amely Gergely János és Molnár Jolán vezetésével minden évben "hegyeket mozgat meg" a találkozó létrejötte érdekében, miközben kezdeményezésével a román-magyar kapcsolatokat is erősíti. /Bunyaszekszárd Napja. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./2002. november 21.Okt. 26-án tartotta közgyűlését a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöki tanácsa Kolozsváron. Erdély minden részéről több mint ötven karvezető jött el. A dalosszövetség tiszteletbeli elnöke, Guttman Mihály nyitotta meg a közgyűlést. A Hajnal akar lenni szakosztály gazdag tevékenységéről dr. Almási István beszámolója hangzott el, ami magában foglalta a népdalosok képzését, tánctáborok szervezését és a népdalgyűjtést. A gregorián szakosztály tevékenységéről Jakabffy Tamás adott számot. Kelemen Attila a fúvószenekarok tevékenységét ismertette. 47 zenekarral tartja fenn a kapcsolatot. Az egyházzenei szakosztály tevékenységéről Sógorné Rigó Magda beszélt. Megválasztották az új vezetőséget. A Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnöke Guttman Mihály, elnöke Tóth Guttman Emese (Kolozsvár), elnökségi tagok: Péter Csabáné Sógor Éva (Kolozsvár), Kállai Tünde (Kolozsvár), Fórrika Éva (Marosújvár), Szabó Zsombor (Aranyosgyéres). A szakosztályok vezetői: iskolai szakosztály: Székely Árpád (Kolozsvár), gregorián zenei szakosztály: Jakabffy Tamás (Kolozsvár), egyházzenei szakosztály: Sógor Magda (Kolozsvár), fúvós szakosztály: Kelemen Attila (Réty). Ezután a Romániai Magyar Dalosszövetség-díjak ünnepélyes átadására és kórushangversenyre került sor. Gergely János (Székelyudvarhely), az agyagfalvi fúvószenekar vezetője a Rónai Antal-díjat kapta, Csórja Ferenc (Kovászna város) a református kórus 110 éves hagyományát ápoló munkásságáért Seprődi János- díjat, Péterné Sógor Éva, a kisbácsi református egyház vegyes karának vezetője Jagamas János-díjat, Lakatos Imre (Székelyudvarhely) zenetanár, karnagy, zeneszerző Márkos Albert-díjat, Sógor Gyula néhai református lelkész post mortem Zsizsmann Rezső-díjat kapott. /Murár Mária: Tisztújítás a Romániai Magyar Dalosszövetségben. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 21./2002. december 3.A Romániai Magyar Dalosszövetség Kolozsváron rendezett karvezetői találkozó-továbbképzést a Kolozs és Fehér megyei kántor-karnagyok részére. A tíz előadást díjmentesen tartották a meghívott tanárok: Péterné Sógor Éva egyetemi tanársegéd (a továbbképzés vezetője), Tóth Guttman Emese tanárnő (a magyarfenesi énekkar karnagya), Guttman Mihály ny. tanár-karmester (a tordaszentlászlói énekkar karnagya), továbbá dr. Szenik Ilona, dr. Angi István és dr. Dávid István (Magyarország) egyetemi tanárok. Az ünnepélyes záróhangverseny október 26-án volt, ekkor történt a Romániai Magyar Dalosszövetség díjkiosztása is. A díjazottak: néhai Sógor Gyula (volt aranyosgyéresi esperes) Zsizsmann Rezső díjban, Lakatos Imre nyugalmazott székelyudvarhelyi zenetanár Márkos Albert díjban, Csorja Ferenc nyugalmazott kovásznai zenetanár Seprődi János díjban, Gergely János, a székelykeresztúri fúvósok karmestere Rónai Antal díjban és Sógor Éva Jagamas János díjban részesült. A négy évre megválasztott új elnökség tagjai: Tóth Guttman Emese tanárnő, Fórika Éva marosújvári tanárnő, Kállay Tünde tanárnő, Sógor Éva egyetemi tanársegéd és Szabó Zsombor aranyosgyéresi tanár. /Guttman Mihály: Tíz hónap - tíz hétfő délutánja. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 3./2004. június 8.Brassóban az RMDSZ 6,9 százalékkal két helyre számíthat a városi tanácsban, amelyet Gábor Imre és Kovács Attila tölt majd be, a megyei tanácsban Markó Gábor, Szakál András, Aranyosi István és Áros Levente képviseli a szövetséget. Brassó megyében az RMDSZ Apácán diadalmaskodott, Bölöni Gyula polgármesterjelölt 75 százalékkal nyert. Ürmösön és Tatrangban a második fordulóban dől el, hogy Gergely János és Kis József tölti-e be a polgármesteri hivatalt. Rákoson és Négyfaluban az RMDSZ-nek nem lesz polgármestere. Nagyszebenben újabb polgármesteri mandátumot szerzett Klaus Johannis: az eddigi adatok szerint a jelenlegi polgármester a szavazatok alig kevesebb mint 90 százalékát magáénak tudhatja. Több voksot kaptak az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének jelöltjei, mint 2000-ben, ennek ellenére mégsem sikerült sokkal több magyar tanácsost bejuttatni a képviselő-testületekbe. Winkler Gyula parlamenti képviselő, megyei RMDSZ-elnök elmondta, sikerült megőrizniük a két petrozsényi tanácsosi mandátumot, emellett a lupényi és petrillai önkormányzatban is van egy-egy képviselője a szövetségnek. „A Zsil völgyében 60 százalékkal több szavazatot kaptunk, mint négy évvel ezelőtt, Déván pedig 30-cal. A megyeszékhelyen és Vajdahunyadon egyaránt két tanácsosunk van” – tájékoztatott Winkler. A szórványvidéken a folyamatos apadás miatt az RMDSZ várhatóan elveszíti képviseletét a Hunyad megyei tanácsban. /K. M., R. Sz.: Német dominancia Szebenben. = Krónika (Kolozsvár), jún. 8./2006. január 23.A magyar kultúra napja rendezvénysorozata keretében Székelyudvarhelyen gálaműsor keretében osztották ki az Udvarhelyszék Kultúrájáért Díjakat. Ezüst-plakettet, valamint díszoklevelet vehetett át Gergely János zenetanár, Bodurian János, a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, valamint a székelykeresztúri Pipacsok néptáncegyüttes. Az életműdíjat Szőcs Lajos nyugdíjas pedagógus, a post mortem díjat pedig id. Hermann Gusztáv kapta. A négy nap során változatos programot kínáltak a szervezők: filmvetítések, koncertek közül lehetett válogatni, de szerepelt a programban a Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Néptáncműhely fellépése is. Megnyitották az Orbán Balázs szemével Homoródszentmáron községben című kiállítást. Csíkszeredában január 21-én ért véget a rendezvénysor a Codex Kvartett által a Mikó-vár kápolnájában tartott koncerttel. Gyergyószentmiklóson szintén gálaműsorral zárták a kulturális rendezvények sorát. /Szász Emese: Udvarhelyszék Kultúrájáért díjak. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 23./2006. február 21.Február 16-án Nagygalambfalva kultúrotthonában telt ház előtt adott színvonalas fúvóshangversenyt a Gergely János zenetanár által vezetett Udvarhelyszék Fúvószenekar. Tíz évvel ezelőtt alakult meg a zenekar, melyet 2005 elejétől kibővítettek fehéregyházi, alsóboldogfalvi, keresztúri, udvarhelyi, zetelaki, gyergyói és sóvidéki felkészült fúvósokkal, és felvették az Udvarhelyszék Fúvószenekar nevet. Jelenlegi létszámuk 45–50 között van. A fúvószenekarnak már tavaly volt egy turnéja, melynek előadásai során az udvarhelyi Magyar Kultúra Napja elnevezésű rendezvénysorozatra készültek fel. Mostani körútjukon eddig Székelyudvarhelyen és Alsóboldogfalván léptek fel, február 28-án Alsósófalvalván, márciusban pedig Szentegyházán koncerteznek. Repertoárjukban barokk és klasszikus zenei átiratok, kuruc dalok, valamint népzenei feldolgozások, filmzene és könnyűzene, illetve tradicionális fúvószenekari művek szerepelnek. /László Miklós: Hangversenyek az Udvarhelyszék Fúvószenekarral. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 21./2007. február 1.Vidéki koncertkörútra indul az Udvarhelyszék Fúvószenekar. A Gergely János karnagy vezette együttes Alsóboldogfalván, Nagygalambfalván, Alsósófalván és Kisgalambfalván lép fel. /Fúvóskoncertek Udvarhelyszéken. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 1./2007. május 2.Falunapot, Szent György-napot ünnepelt a hét végén Torockószentgyögy népe. Hazahívták a falu elszármazottjait, vendégül látták a testvértelepülések fiait. Elővették díszes ünnepi ruháikat, hogy a kapukat avassák a falu határában. Az első megünnepelt Szent György-nap emlékére a kapuk felállításról is döntöttek. A művészi faragást Balázs Janó, a faluba nemrég letelepedett szobrászművész végezte. Koppándi Botond tiszteletes mutatta be a Torockószentgyögy történetét röviden összefoglaló füzetecskét. Veres Rudolf polgármester díszoklevelet adományozott a falu jeles elszármazottjainak. Falujától halála utáni elismerésben részesült dr. Gergely János, Sándor Bálint unitárius lelkész, báró Rudnyánszky Lajos, Gálffy Ilona tanítónő és Vernes András festőművész. Vincze P. István és felesége, Anna személyesen vehették át a több évtizedes nevelői tevékenységüket elismerő okleveleket. A polgármester nyitotta meg a Bartha Ilona által létrehozott tájházat. A kultúrotthonban a helybéli fiatalok bemutatták Péterffy Gyula szentgyörgyiekről írt Piros rózsa, fehér rózsa című színdarabját. Átadta egyházának Sándor Hunor lelkész édesapja, Sándor Bálint hagyatékában megőrzött, az 1791–1869 közötti évek születéseinek, keresztelőinek, házasságkötéseinek és haláleseteinek krónikáját, valamint a Gál István tiszteletes által készített, az 1849-es tragikus események feljegyzéseit tartalmazó vaskos kötetet. A Teleházban bemutatták Torockószentgyörgy első, torockoszentgy. atw. hu honlapját. /Takács Ildikó: Kapuk a Kőköz felett. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 2./2008. február 2.Gergely János 1816-ban született Kolozson, korán árvaságra jutott. Kolozsváron Rusz János kerekesmester inasnak fogadta. Később mesterénél segédként dolgozott, a céhbe is beléphetett. A mesterré válás feltétele volt a „világlátás”, amit ma továbbképzésnek neveznénk. Hazatérve otthon dolgozott. Bővítette házát, gyermekeit taníttatta. Gergely János emlékiratot írt, feljegyzései helytörténeti jelentőségűek. Emlékiratát 1902-ben fejezte be. A szerző egy terebélyes, mindinkább értelmiségivé váló polgárcsalád megteremtője volt, 17 unokája közül tisztviselő, tanító, tanár, mérnök és magasrangú vezérkari katonatiszt egyaránt kikerült. Gergely János 1904-ben hunyt el. Egyik dédunokája, Nyilas Éva megőrizte ezt az emlékiratot más családi okmányokkal együtt. /Maurer I. Gyula, (Budapest): Megsárgult írások a régi Kolozsvárról. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 2./2014. augusztus 19.Kenyér az autóból (1.)Pipe – jelen a múlt tükrében Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg. A falu gerince megroppant A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására. Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség. Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre. Kis falu nagy emberei Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók. Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János). Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe. Mégis elment – 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette. Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet. A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát. – Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét. Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni. – Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 7.Újraválasztották Bálint-Benczédi Ferenc püspökötPüspökválasztó zsinatot ült szombaton Székelyudvarhelyen a magyar unitárius egyház, amelyen újabb hat éves időszakra megválasztották főpásztori tisztségbe Bálint Benczédi Ferenc püspököt. A Magyar Unitárius Egyház (MUE) törvényhozó főhatósága, a Zsinat a hétvégén kétnapos ülés keretében Székelyudvarhelyen a Bethlen-lakótelepi templomban választotta meg a 2014–2020 közötti időszakra a püspököt és a legfőbb tisztségviselőket. Szombaton ünnepi istentisztelet keretében tizenkét lelkészt szenteltnek fel. December 5-én a Főtanács, a legfőbb döntéshozó és felügyelő egyházi hatóság megválasztotta Farkas Emőd és Boros János főgondnokokat, Gyerő Dávid főjegyzőt, Kovács István közügyigazgatót, és különböző testületeknek: a Középfokú Fegyelmi Bíróságnak, a Nyugdíjintézet Vezető Tanácsának és Nyugdíjintézet Ellenőrző Bizottságának a tagjait. Józsa István Lajos tordai lelkész tartott alkalmi istentiszteletet. Szombat délelőtt a kezdő áhítatot, az elnöki megnyitót, a jelenlét számbavételét és a határozatképesség megállapítását követően kijelölték a jegyzőkönyvet hitelesítő személyeket, elfogadták a tárgysorozatot és az egyházkörök frissen választott képviselői esküt tettek. A választások két részben zajlottak. A két püspökjelölt, Bálint Benczédi Ferenc és Tódor Csaba a zsinati képviselők előtt bemutatkozott, és ismertette jövőbeli elképzeléseit az egyházkormányzásról. Az ünnepi istentiszteleten Kovács Sándor teológiai tanár szószéki szolgálatában apostoli buzdítást tolmácsolt: tudjanak kérni, világosan megfogalmazni a célokat, és Isten szántóföldjén simítsák el az egyenetlenségeket – mögéje és ne evilági célok mögé sorakozzanak fel. „A pártoskodás, haragvás ideje lejárt. Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt”. A növekedést bízzák Istenre: más alapot nem vehetnek, de amit Rá építenek, az számon kérhető. Bálint Benczédi Ferenc püspök lelkészszentelő beszédében Jézus tanításának jobb megismerésére, és Isten küldötteiként való szolgálatra buzdította a „tizenkét tanítványt”. A zsinati ülés legmegérintőbb pillanata az útjukra bocsátandó fiatal lelkészek eskütétele, egy-egy igével és kézfeltétellel történő felszentelése volt, amely után a püspök kért áldást szolgálatukra. Beírták nevüket a lelkész-nyilvántartóba és átvették oklevelüket. Az újonnan felszenteltek képviseletében Vagyas Attila, a Gondviselés Segélyszervezet kolozsvári munkatársa fogalmazott hálagondolatokat. Moldován Szeredai Noémi csekefalvi lelkész úrvacsorai beszédében a közelről és távolról érkezetteket az emlékezés asztala körüli egységre kérte, hiszen az úrvacsora önvizsgálatra, és Istenre figyelésre késztet. Az úrvacsoraosztást követően ismertették a választólapok megszámlálása nyomán jegyzőkönyvezett eredményeket: a Zsinat Bálint Benczédi Ferencet újraválasztotta. A Felsőfokú Fegyelmi Bíróság lelkész tagjai: Solymosi Alpár, Szabó Előd, Lakatos Adél, Csilla, világi tagjai pedig Gyerő József, Fóri Hajnal, Gergely János és Binder Csilla. Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház újabb hat évre megválasztott püspöke az eskütételt követően kérte: járjanak együtt a békesség, a megértés közös útján, és lássák együtt a betlehemi csillagot. Molnár Melinda Székelyhon.ro 2015. január 18.Példaértékű tevékenységet díjaztakTelt ház előtt adták át vasárnap este az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjakat, immár tizenegyedik alkalommal. Korábban az ünnepség a magyar kultúra napja alkalmából megszervezett rendezvénysorozat zárómozzanata volt, idén a gálaestet az első napon tartották. Az elmúlt években a magyar kultúra napja alkalmából megszervezett kulturális seregszemlén tizenkét szervezetnek és önkormányzatnak, valamint közel negyven személynek ítélték oda a rangos díjat. Olyan személyeket ismertek el, akik a közművelődés terén fejtettek ki értékes tevékenységet, a kultúrát gyarapították és népszerűsítették, példaként állítva őket és munkájukat a közösség elé. A vasárnapi gálaestet az udvarhelyszéki egyesített fúvószenekar koncertje tette különlegessé. A profi és amatőr művészekből álló zenekart Gergely János, Bán László és György Sándor vezényelte, valamint Molnár Andor és Nagy Levente vendégkarmesterek. A színvonalas műsort tapsviharral fogadta a közönség. Az ünnepségen jelen volt több olyan személy, aki korábban részesült Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjban, de intézményvezetők és politikusok is. Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere beszédében köszöntötte mindazokat, akik tevékenységükkel hozzájárultak Udvarhelyszék kulturális életéhez, valamint az értékmentéshez és ezek továbbításához. „Sok-sok lelkes és tehetséges emberrel könnyebb várost vezetni” – fogalmazott. Értékmentés-díjban részesült a Tamási Áron Gimnázium keretében működő Gereben Néptáncegyüttes – Ozsváth Imola csoportvezető tanár, valamint Boros Hilda és Boros Béla táncoktatók Bunta Leventétől vették át a kitüntetést. A néptáncegyüttes története 1991-ben kezdődött, azóta célja táncszerető embereket faragni a fiatalokból. Idén a Közösségért-díjjal az Alla Breve Vegyeskart tüntették ki. A díjat a kórus nevében Kovács László alapító és karnagy vette át, aki több mint húsz éve vezeti a vegyeskart. Értékközvetítés-díjjal idén nem egy személyt, hanem egy intézményt ismertek el, a kitüntetést tudomány- és kultúranépszerűsítő tevékenységével a székelykeresztúri Molnár István Múzeum érdemelte ki. Az intézmény nevében Sándor-Zsigmond Ibolya muzeológus vette át a díjat, aki elmondta, a múzeum nemcsak udvarhelyszéki, hanem Erdély különböző részeiről származó értékeket és kincseket őriz. Értékteremtés-díjjal ismerték el Róth András Lajos pedagógus-könyvtárost, aki immár több évtizede a közösség és a tudomány szolgálatában áll. A szerteágazó munkásságú Róth András Lajos Kézdivásárhelyen született, 1978-ban költözött a székely anyavárosba. Pedagógusként, majd a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár vezetőjeként tevékenykedett. Veres Réka Székelyhon.ro 2016. augusztus 31.Magyarremete: a térség egyik legnagyobb ünnepeA XVII. Magyarremetei Falunapot tartották az elmúlt hét vasárnapján a belényesi medencében fekvő településen nagyon sok résztvevővel. Sokan jöttek el az ünnepségre, nemcsak helybeliek, hanem mintha valaki azt súgta volna a térség lakóinak, „Gyertek Magyarremetére”, ott találkozzunk! Ezek a gondolatok vasárnap az esti órákban fogalmazódtak meg bennem, amikor a Dankó Szilvia koncertjén a közönséget is fotóztam. A tizenhetedik falunapot tartották Magyarremetén – talán egy kivételével mindegyiken jelen voltam – de ilyen nagy tömeget még sohasem láttam az ottani ünnepségeken. Jól is választották ki a rendezvény időpontját, azt, hogy vasárnapi napon tartották, és azt is, hogy mindez kellemes, szép, napsütéses időben zajlott. A pálya körül az eddigiekben sohasem tapasztalt nagy számú vendéglátóipari egységek építettek ki sörsátrakat, ahol minden finomságot meg lehetett vásárolni. Maguk a szervezők is egy hatalmas sátort állítottak fel, hogy a meghívott vendégeknek, a programok keretében fellépőknek helyet biztosítsanak, akiket az egész nap folyamán a helyi nőszövetség tagjai Tamás Matilda elnöknő irányításával szolgáltak ki. Egy hatalmas bográcsban főtt a finom gulyás, Tamás László főszakács és segítőtársai hozzájárulásával, mely a késő esti órákra el is fogyott. A néptáncosok Az augusztus 28-iki, vasárnapi magyarremetei falunapok ünnepi műsora a délutáni órákban kezdődtek. A néhány éve a sportpálya mellett felépített szabadtéri színpadon egymást váltották a román és magyar népi táncegyüttesek, szólisták. Jól eső érzés volt látni a népviseletben fellépőket, függetlenül attól, hogy magyar vagy román nyelvű programok zajlottak a színpadon. A magyarremetei Kéknefelejcs Néptánccsoport tagjai több magyar népi táncot is előadtak. Őket évek óta egy román nemzetiségű házaspár, Sorin Miara és Angelica Miara készít fel – a hölgyet a remetei táncosok csak Angyalnak hívnak – de most egy helybeli fiatal Horváth Izabella is foglalkozik a táncosokkal. Őket a belényesi Rozmaring Néptáncegyüttes tagjai követtek, akiknek tagjai nemcsak Fekete-Körös völgy központjának diákjaiból tevődik össze, de több fiatal is a térség különböző településeiről származik. Mindkét együttes műsorát nagy szeretettel fogadta a falunap közönsége. Mulatós zene A helybeliek nagyon várták a magyarországi mulatós zene egyik legmarkánsabb személyiségének, énekesének Bunyós Pityunak a műsorát. Az énekes több mint egy órás koncertje alatt nemcsak a színpadon, de közönség sorai előtt is nótázott, bevonva a közönséget is az énekelésbe, kitűnő hangulatot teremtve. A Magyar Sláger TV sztárja igazi showműsort produkált, melyet nagy ünnepléssel, tapssal köszönt meg a közönség. Köszöntések Ezt követően a község polgármestere, Stefanica Adrian a szabadtéri színpadra invitálta a jelenlévő hivatalosságokat, hogy köszöntsék a rendezvényt, melyet elsőként ő maga tett meg, mindenkinek megköszönve, akik hozzájárultak ahhoz, hogy újra falunapot tudtak rendezni. Külön köszöntötte a jelenlévő elöljárókat, és természetesen a nagy számban összegyűlt közönséget. A színpadra meghívottak közül mindannyian jókívánságukat fejezték ki a jelenlévőknek, gratuláltak a szervezőknek a sikeres rendezvényért. Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő miután nagy szeretettel köszöntött mindenkit arról is beszélt, hogy: „úgy látom mindenki önökkel van, még az időjárás is. Ilyen jó hangulathoz, egy ilyen csodálatos napsütéses idő is adatott, most igazán lehet azt mondani, hogy minden hozzájárult ahhoz, hogy itt ma mindenki jól érezze magát”. Majd arról beszélt, hogy a tavaly amikor itt járt, kultúrházat avattak, akkor azt mondta, szeretné ha annak a kulturális központnak a homlokzatán magyarul is ki legyen írva az intézmény neve. „Nos nagyra értékelem, hogy mindez megtörtént, hiszen magyarul is ki van írva az intézmény neve, amit ezúton köszönök meg a polgármesternek”, mondta többek között a honatya. Ioan Mang a Bihar megyei Tanács egyik alelnöke is szólt a megjelentekhez: „nagy megtiszteltetés számomra, hogy most is itt lehetek Remetén, de én nem csak akkor jövök ide ha falunap van, hanem más esetekben is, ha szükség van rá”. Majd szólt azokról a az infrastrukturális fejlődésekről melyeket Magyarremetén megvalósítottak. „Ebben a községben városi körülményeket teremtettek azoknak, akik itt élnek”, mondta többek között alelnök. Gergely János a Pro Remete Egyesület részéről magyarul és románul köszöntötte a megjelenteket, kifejezve örömét, hogy újra együtt lehetnek itt Magyarremetén és ünnepelhetnek. „Íme újra együtt vagyunk, amikor 17 évvel elkezdtük akkor is azt szerettük volna, hogy az akkori kezdeményezés hagyományt teremtsen. Úgy látom ez sikerült, aki ide eljön ezen a napon jól érzi magát, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél, hiszen itt Remetén évszázadok óta élnek együtt románok és magyarok a legnagyobb megértésben”, mondta Gergely János. A főszervező A nap folyamán többször is volt alkalmam beszélgetni a magyarremetei falunapi rendezvény főszervezőjével Bálind György helyi RMDSZ-elnökkel. Elmondta, hogy a szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy itt egy kitűnő hangulat és jó műsorok várjanak mindenkit. „A megszokott szombati naptól eltérően az idén vasárnap tartottuk a falunapot és nem is a megszokott dátumon, ez azért történt, hogy magyarországi sztárvendégeket tudjunk meghívni és ezt csak ezen a dátumon tudtuk összehozni. Én ezúton köszönöm meg mindenkinek, akik támogatták ezt a rendezvényt, akik munkájukkal járultak hozzá a sikerhez és sokan voltunk”, mondta a fiatal elöljáró. Tűzijáték zárta Már jól benne voltunk a remetei estében, amikor a másik magyarországi sztárvendég Dankó Szilvia lépett színpadra. A közönség – ekkor már néhány ezren – a sportpálya minden részéről a szabadtéri színpad elé jött. Az előadóművésznő, az egyik dalának éneklése közben melyben a polgármesterekről is szólt, Remete elöljáróját Stefanica Adriant és a helyszínen levő Péterszeg (Magyarország) polgármesterét Olajos Mihályt, valamint Bálind György RMDSZ-elnököt is a színpadra csalt, együtt énekeltek, táncra perdültek. Igazi sikert jelentett Dankó Szilvia a Magyar Sláger TV énekesének magyarremetei szereplése. A koncertek után egy szépen kivitelezett tűzijáték zárta a hivatalos rendezvényt, mely azonban tovább folytatódott, hiszen szólt a zene, a sörsátrak várták a vendégeket. Dérer Ferenc erdon.ro 2017. április 25.Jubileumi falunapok TorockószentgyörgyönOtt, ahol a Székelykő és az Ordaskő farkasszemet néznek egymással, sok minden megesett a történelmi időkben: örömkönnyek és keserűség egyaránt, de a magyar szó mindig megmaradt. Pontosan tíz éve, 2007-ben az első falunapok hagyományt indított útjára. Ötletadó és megvalósító személyisége Szentgyörgy akkori unitárius lelkésze, Koppándi Botond volt, de szinte mindenki részt vett benne. Az idei falunapokat jeles vendégek tisztelték meg jelenlétükkel, így a testvértelepülések küldöttségei, az üllésiek és a bócsaiak. Az ünnepnap egyes mozzanatain jelen volt: Halalai Dan, Fehér megye prefektusa és Ion Dumitrel, a Fehér Megyei Tanács elnöke. A kultúrház újranevesítése A két napra tervezett jubileumi program igen változatos volt. A megnyitóra a három együttélő felekezet tagjai (unitárius, református, katolikus) most először a református templomban gyűltek össze – eddig minden alkalommal a katolikus templomban volt a megnyitó. Jelen voltak: Szőcs Ferenc torockói polgármester mellett Lőrincz Helga, a Fehér megyei RMDSZ elnöke, a testvértelepülések küldöttségei, Üllés polgármestere, Nagy Attila és felesége, a bócsai küldöttség. Mindnyájukat üdvözölte a vendégfogadó Lőrincz Konrád református lelkész, majd ökumenikus istentisztelet következett, amelyhez csatlakoztak Finta Emese unitárius lelkipásztornő és Csibi Sándor római katolikus plébános. A szentmihályi kórus tette színesebbé a templomi megnyitót. Jelen volt a szentmihályi idős Köble István ny. tanító, kórustag, aki 1947-ben alapította a kórust, és legátusként prédikált is a református templomban. A kórus különben 1990-ben szerveződött újra, jelenlegi karnagya az elhivatott torockói zenetanár, Szabó Zsombor. A templomi szertartás után a kultúrházat újranevesítették, ezentúl Szentgyörgyön a Brassai Sámuel Kultúrotthon a helyi művelődés színtere. Bakó Irén ny. tanárnő kiselőadásban idézte fel a 90 évvel ezelőtti avatást. Akkor Borbély István történész, irodalomtanár, a Kolozsvári Unitárius Kollégium igazgatótanára, Torockó szülötte mondott ünnepi beszédet. Az előadó szerint kevés olyan faluhely van, ahol ennyi neves ember született: Brassai Sámuel (190 éve született), aki az utolsó erdélyi polihisztor volt, tanár, majd egyetemi tanár, író, szerkesztő, zenekritikus, botanikus (édesanyjától tanulta a szentgyörgyi táj növényneveinek ismeretét), múzeumigazgató, akadémikus és nyelvész. Gáspár János a 19. sz. nagy pedagógusa, kollégiumi tanár, a tanítóképző első kinevezett igazgatója (200 éve született). Gergely János botanikus, aki rendkívüli felkészültségével, kíváló növényismeretével tűnt ki a Bolyai Egyetemen. Egyed Ákos történész idézett gondolata a nap történéseit támasztotta alá: „Az igazi történelmi hagyomány ápolása nagyon fontos, hiszen erős öntudat nélkül a megfogyatkozott erdélyi magyar nemzet nem tud megmaradni”. Az előadó jókívánsága: legyen sok színvonalas előadás, vidámság a Brassai Sámuel Kultúrotthonban, legyen ez valóban a kultúra otthona, méltó névadójához. Az előadást a torockói fúvószenekar műsora követte, majd Finta Emese unitárius lelkésznő megáldotta a Brassai Sámuel Kultúrotthont. Oklevelek átadása, tűzijáték, falubál A kultúrházban a hivatalos megnyitó keretében okleveleket adtak át, a testvértelepülésekkel való sikeres együttműködésben való részvételért: Nagy Attila üllési polgármesternek, Szőcs Ferenc helyi polgármesternek, Vass Gábornak, Veres Rudolfnak, Botár Györgynek, Koppándi Botond unitárius lelkésznek. Majd színvonalas kultúrműsorban gyönyörködhettek a szentgyörgyiek, fellépett az iskolások citera és furulya zenekara, a szentmihályi vegyes kórus, a Kis Szilas és Nagy Szilas tánccsoportok, akiket kolozsvári szakemberek készítettek fel. A magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar a „bárókert” udvarán lépett fel, ahol a mulatni vágyók igen szívesen fogadták a nagyszerű népi muzsikát. A friss halat és a húst a pörkölthöz a testvértelepülések biztosították. Este a Titán együttes koncertje nagy sikert aratott, majd a sötétedés beálltával látványos tűzijáték, végül falubál következett, ahol az üllési zenekar biztosította a talpalávalót. A második napon az unitárius templomban ünnepi istentiszteletet tartottak, majd a „báróudvaron” tordaipecsenye-sütés következett. A 2017-es szentgyörgyi falunapok szellemiségét leginkább a hármas évforduló jellemezte: a testvértelepülésekkel történő együttműködés és a falunapok egy évtizedes sikere, a 90 éves kultúrház újranevesítése, és a névadó Brassai Sámuel halálának 120. évfordulója. Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 2.Fontos a forrásokig lemenniTörténelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője. – Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság. – Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak? – Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem. – Az iskolát is szülőfalujában kezdte? – Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ. – Később hol folytatta tanulmányait? – A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla. – Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán? – Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott. – Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években? – Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni… – Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt? – Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha. – Könyvei nem csak műelemzésről szólnak... – Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz. – Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát? – Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel. – Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete? – A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület. – Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani? – Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege. – Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben? – Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”. – A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság? – Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről. – Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban? – Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem. – Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába? – Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni. – Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek? – Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt. Murádin Jenő A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
